2011. november 26., szombat

E-motion Recycling


!FIGYELEM!

ÁAOXHUB avagy az Átlagosnál is Alacsonyabb Olvasottságú eXtra Hosszú és Unalmas Bejegyzés következik. Előfordulhat, hogy a bejegyzésben megjelenített gondolatok, érzések kizárólag csak a szerzőt foglalkoztatják és/vagy érintik! Írásunkat a nosztalgikus elmélázásra cseppet sem hajlamos olvasók számára kávé hatása mellett sem ajálnjuk. Ezt az írást elsősorban múltam kedves szereplőinek dedikálom, gondtalan, boldog éveink emlékére:)

Nem jó érzés felnőni. Mégkevésbé megöregedni. Pedig ez vár mindnyájunkra. Egyszer minden korszak véget ér s a gyermekkor tűzokádó sárkányoktól hemzsegő tapétája s kamaszkorunk lázadó poszterei lefoszlanak tudatunkat örző belső falainkról. S szertefoszlanak régi álmaink is. Észrevétlenül lopódzik életünkbe a pillanat amikor már a valóság rideg, búskomor, dísztelen fala néz farkasszemet az emberrel.
Hirtelen eszmélünk, hogy a gyermekkor csillogó, vidám fényekben színjatszó óriáskerekének otthonos fülkéje szép lassan a realitás talajára ereszkedett. Lentről már nem látszanak a csodalények, sehol egy gnóm s már a holdon sem dobol kobold. Beszűkült a tér és a lehetőségek. Az ember már nem lehet űrhajós sem kisdobos és főleg nem egyszerre. Jól már csak egy játékot lehet "játszani". Aprót rántva az emberen megállt a csónak, nincs tovább, ki kell szállni. Tovatűnt a kedves varázslat kreatív köde. Lejárt a játékidő. Majd egy újabb meghatározó korszak veszi kezdetét. Kamaszkor. Majd a teen évek vége, huszak eleje. Fergeteges éjszakák, kedves suta mozdulatok, érintések, gátlások, elbaltázott szerelmek amikben észre sem vetted, hogy viszontszerettek. S elmúlik ezis, mint minden. Szintúgy, hogy észre sem veszed. Csak amikor már elmúlt. Néha még érzed, hogy valami hiányzik. Valami elveszett. Azonban mindíg új remények s új élmények érkeznek.
Bár nem is sejtjük de régi énünk s a múlt valhol mélyen örökké bennünk él. Azt hiszem mindenki járt már úgy, hogy amint újraszimatolt egy régi illatot, vagy fülébe tévedt a régmúlt valamely kedves dallama esetleg egy sötét fiók mélyén rátalált egy sokéves kacat-pöcökre és elöntötték az emlékek. Arcok, fények, hangok, illatok, érzések, hangulatok és egy egész korszak. Konzerválódott boldogságdarab. S ilyenkor a régmúlt korszak kék ege és a múlt sárgás napfénye hullik reánk, s beborít. Mert a réglátott kacat vagy dallam, kulcsként nyitja az emlékeinket örző memóriaraktárok pókhálós termeit. S e poros szobák mélyén él a múlt. Ha jól fülelsz az egykori tenger zúg a csendben s az emlék-képeinken mi magunk vagyunk, kik sima arcal s legyőzhetetlen mosolyal arcunkon örökkön örökké a boldogság vitorlásán szeljük a habokat. Képzeletben, újra meg újra, ahányszor csak akarjuk. Emlékládáim kulcsait tárom hát most elétek. Hisz minden mi volt itt van bennünk, mi vagyunk, s általuk lettünk azzá akik. Bennünk él a múlt csak a jelen s a jövő árnyéka reája hullt.


Fiatalkorom kedves szereplői, emlékeztek még?:)
A playlist külön ablakban való megtekintéséhez klatty ide

Bevallom kóros gyűjtögető vagyok s millió emlékeket örző kacatot örzök magam is olyat is melynek már származási helyét és idejét sem tudom. És, hogy mennyire nehéz egy-egy ilyen kacattól megszabadúlni arról álljon itt Örkény István egyik zseniális egypercese: 
"Sóhajnak beillő szózat
egy ismeretlen rendeltetésű vasdarabhoz,
mely a történelem viharain keresztül
szép csöndben meglapult 
egy liliommal tele ládikóban,
mert se nagyapámnak, se apámnak,
se nekem nem volt merszünk szemétre dobni,
és az utánam jövőnek se lesz

- Túlélsz, pöcök."
(Örkény István - Bevégzetlen ragozás)