Ha csak látlak összehánylak. Ha csak látlak megkívánlak. Mint hal a horgot mely a serpenyőbe húzza. Mint csiga a recés bakancsot mi halálra zúzza. Mint mély sötét éj, a settenkedő ledér hajnalt mi percek alatt végez vele. Mint mangalica a kést, hogy aztán kifordítva a saját belébe töltsék bele. Abszurd ez kérlek! - mondta a teve ki hosszas szomjazás után végül az oázis vízébe fuladt bele.
Te vagy a Burger King-ből a King, a terméken a marketing. Virágban az illat, a szín, s minden mi az életben rózsaszín. A csili vili felszín, az illatos porzó, minden mi felületes de vonzó. Könyvelésben nyereség, az extra profit, s a pláza szőke ki vagyon szerint keresi az igazit. Zuhanó gépen a csalfa remény, nyerőautomatában a bent ragadt főnyeremény. Reklámban az ígéret, főosztályvezetőtől a karácsonyi dicséret. A humorista aki csak megjátssza hogy komoly, az indián kinek arcára dollárért kerül mosoly. Te vagy az ki pusztán érdekből bókol miattad van oly zsúfoltan a pokol. Alig használt, olcsó, kínai műbőr, Samsonite táska, Rogan Antal letagadott helikopteres utazása. Te vagy Trump, te vagy Putyin, a Brexit, a terror, a széthulló ráció, az egyre erősödő széljobbos nemzeti náció. Itt élsz köztünk, korszellem, mi élünk benned, te írod a globális menet trend-et. Te vezérelsz minket, vagy mi téged? Folyton a másikunkra toljuk a felelősséget...
Egy mosópor vagyok amivel senki nem akar mosni. Magányos WC csésze amibe
senki nem akar fosni. Egy meghaladott koncepcióhalom a szemétre vetve,
kétnapos zokni 27 Lejért a Penny Marketbe. Egy aranymosó tál hordalékos
kavicsokkal telve, kopott kalap alatt elő lázálom soha meg nem valósult
terve. Egy csoport rím-emigráns egy Facebook pósztban, ami nem lesz
benne a holnapi Washington Post-ban. Hu bocsánat ez a sort jól
elszúrtam. Majd újragondolom!
Egy régi hang egy új dallamban, melytől újra el kell érzékenyülni.
Amelytől újra őszintének kell lenni. Ott legbelül. Ami segít megtalálni
egy korábbi jobbik éned. Amit elfedett a rohanó idők pora. Egy hang ami
felszabadít és időt ad. Időt elcsendesedni és átgondolni. Átadni magad.
Érezni. Érezni az életet s annak minden súlyát, nyűgét, fájdalmát és
végességét, ennek ellenére felemelő szépségességét és mindazt ami
sehogyan máshogyan nem lehetett volna mint ahogyan épp történt. A minden
megtörténhetett volna párhuzamos dimenziójába vezető ajtók most
záródnak. El kell engedni a ragaszkodást. Meg kell bocsátani. Még
magunknak is. Nem cipelhetjük tovább magunkban a boldogtalanság férgét.
Az idő nélküle is harapdál. El kell engedni a múltat. És menni.
Valahogy a Szívembe nőtt egy Penge melynek neve Elme. A szív érez s az elme csak szenvtelen hasít Penge testén villanó fény világítja a lét szakadékait. Az elme érti a szív csak némán pislog mert ő az aki érzi Hogy az elmét is átvérzi, s az, hogy mentse valagát Hát hasít s a szíven át a helyzetből kivágja magát. Nos így élnek ők ketten a szív menstruál, az elme vakít TemiL pedig megint kiírta magából apró cseprő szarságait
Ez itt most egy ilyen álom, hogy épp felébredek és a valóságban is megtalálom. Azt a kis mütyürt ami pont illik a zárba, amitől
nyílik az elme zárda zárja és végre szabadon szállhatok. S az
ébrenlét valóság-rácsai közül örökre eliszkolhatok. Veled.
Milyen kicsinyke térben hullámzik az emberben az élet. És milyen messziről érkeznek a csillagokból a fények. Milyen töredékes, véges itt minden. Mily parttalan a lét, az univerzum élettelen vákum tengere. S mily véges sejtjeink bolygó rendszere. Testbe zárva, egymástól izolálva. Gondolatainkat, érzéseinket magunkba rejtve, melyeket csak néha váltunk tettre. Fejünket a jövő ködébe vetve, sorsunk szerpentinein félve tekintve az útra, melyen elménk fényével az előreláthatatlanba racionalitás lyukat fúrva, méternyit látunk csupán előre.
Az illúzió éltető, a valóság halálos, a valózió az arányosan élhető páros. Félig beléd lóg félig ki belőled, életed ezen hajszálvékony határmezsdjén éled.
Pont.
Ennyi.
Taps.
Függöny.
Köszönöm.
Sütik a büfében! :)
Csupán halvány sejtéseim vannak arról ki vagyok. Elképzeléseim homályosak arra nézvést is kivé legyek. Honnan jövök, hová tartok s miért is tegyek. Bármit is.
Fél úton 60 felé még mindíg nem tudom hová, merre is megyek. De nem arra amerre egykoron indultam. Merre kívántam, akartam s vágyódtam. Hová magam gyerek vagy kamaszként álmodtam.
Mi lesz a vége? Meddig, kivel, mivégre? Nem sejthetem. Végzetem s a jövőt meg nem leshetem.
Itt anyaggá válnak a lelkek, melyek ma csupán gazdasági értelemben kifejezettek. Sokan a saját lelküket is eladják, s azonnali ügyletek formájában árutőzsdére bocsájtják. Szellemed fedezet és ilyenkor Mefisztó felnevet. Hangosan az égre. Anyagi értékre váltják azt amit soha nem volna szabad. Mert azt eladva semmink nem marad. Piaci indexen hullámzik az eszme, keresleti igényeket, trendeket követve. Lézerleolvasók pityegve pásztáznak testemen kódokat, futószallagon szállít a fogyasztói áradat s ragaszt rám árakat. Érzem olcsó vagyok, s olcsó minden porcikám. Vonalkódok zárják börtönbe az elmét. Társadalmilag definiáltak mint termék. Aki fogyasztó is: 2 az 1-ben! Lázad az elmém, önmagam ellen.
Gyerekből felnőtté alakúlva valahogy rabbá váltam. S valamikor egy reggel míg a lámpa zöldre váltott, én beálltam. A tömeg lelkű standard ember sorba. Járt út porából ködmönt fonva, mely alatt vándorolva váltam magam is színtelenné. Kisszerű, szürke egyformával bélelt lénnyé. Észrevétlen lopódzott s talált bennem otthonra az érzés.
Egy azonosítatlan időpillanatban már nem volt kérdés: Átlagos vagyok.
Hogyan válhatnak álmok darabokra tört szilánkká? Örökk barátságok morzsolódott sziklákká? Hogyan tűnhet el szemekből a fény, létből az élet, akár éjszakai égboltról a hunyorgó csillagfények. Mint a fényhullám mely evmilliárdok óta utazik felénk s mire megérkezik forrása már nem is létezik. A fény is csak átutazó akár Te és Én az élet egén, s a világegyetem sötét terén. Suhanunk, perdülünk, utazunk, emlékcsóvát húzunk majd a végtelenbe zuhanunk s egybe olvadunk.
Fémesen süvítő hajtóművekkel elszállt a nyár a napfelkeltében. Meredek ívben emelkedő testén megcsillant a hajnali nap sugára, majd csendesedő morajlással eltűnt az ég kékjében. Lék keletkezett a térben. Csend és hiányérzet támadt a létben. Hirtelen üressé vált minden. Fáztam.
Nyáréjszakán óceán áztatta homokban táncolva ringanék míg önkívületbe nem zuhannék s le nem foszlanék személyiségem összes kinőtt, elnyűtt rongyos ruhái, s minden kényszerem, ösztönöm, emberi jellegem, kényszerű forma testem, mely lassan libbenve hullva oszlanék semmivé, s válna lényegem egyedüli igaz valosága egyé a léttel. Hátrahagyva minden gondot s kenyszerű sémákba zárt gondolatot, határt, ékességet, illuziót, hazugságot, galád képességet, belém tagolódott korlátolt végességet s minden anyagi jellegűt melybe lelkem gabalyodott.
Segélykérés a testemből
Az Énem vezérlőpultjainak hibajelzéseitől hangos teremből
A lelkem átmeneti szállását képező bioorganikus ketrecből
Érzések fészkelnek lelkemben, vágyak hálnak bennem. Már nem értem magam s érzéseim, meghaladnak engem. Elfogyott hatalmam fölöttük, uralnak csendben. Lelkem érintetlen lankáin kóbor hangulatok sátoroznak s vernek tanyát. Alapítanak kolóniát, s forgalmas várost. Hazát.
Idegen érzelmek hódítják a lelkem, akaratom elvész, fogságba estem. Énem rezervátumba kényszerül. Régi formámban lassan elhalok. Már nem tudom kivagyok. Affektusok kereszttüzében beolvadok.
Új világ táptalaja lényem, forgalmas utcáin kanyarog a vérem. Uj tájak, folyók mentén új otthonok, s a hegycsúcson a napfényben már zászló lobog. Épül a híd köztem s vágyaim idegen tájai között s mégtovább. A végtelen felé.
Meghalok? Átalakulok!
Szárnyra kélek s átadom magam a szélnek. Oszlik a köd, olvad a jég. Boldogság tüzében égek. Már nem félek. Kitárt karral szaladok a rétnek s kereslek téged. Szabad vagyok!
Távoli nyelvek romantikája, idegen kultúrák pezsgő lendülete, messzi
tájak napfényes színezete és sugárzó arcok varázslata a vonatablakból. Gótikus
dómokon vörösesen elfolyó naplementék hidakon át, rohanó város
vonalaival egybeolvadó éjszakák. Hajnalban ébredő sikátori utcakontűr az erkélyről. Kibontakozó nősziluett, libbenő lepel a kebelről! Liberté! Mai videónkban francia kultúrterületre utazunk jazzes, soul és akkusztikus stílusokon, hangulatokon át. Aki ennek ellenére is szomorkodik azt jól talpon csikoljuk és lábbal billentyük a valagát.Zaz!
ÁAOXHUB avagy az Átlagosnál is Alacsonyabb Olvasottságú eXtra Hosszú és Unalmas Bejegyzés következik. Előfordulhat, hogy a bejegyzésben megjelenített gondolatok, érzések kizárólag csak a szerzőt foglalkoztatják és/vagy érintik! Írásunkat a nosztalgikus elmélázásra cseppet sem hajlamos olvasók számára kávé hatása mellett sem ajálnjuk. Ezt az írást elsősorban múltam kedves szereplőinek dedikálom, gondtalan, boldog éveink emlékére:)
Nem jó érzés felnőni. Mégkevésbé megöregedni. Pedig ez vár mindnyájunkra. Egyszer minden korszak véget ér s a gyermekkor tűzokádó sárkányoktól hemzsegő tapétája s kamaszkorunk lázadó poszterei lefoszlanak tudatunkat örző belső falainkról. S szertefoszlanak régi álmaink is. Észrevétlenül lopódzik életünkbe a pillanat amikor már a valóság rideg, búskomor, dísztelen fala néz farkasszemet az emberrel.
Hirtelen eszmélünk, hogy a gyermekkor csillogó, vidám fényekben színjatszó óriáskerekének otthonos fülkéje szép lassan a realitás talajára ereszkedett. Lentről már nem látszanak a csodalények, sehol egy gnóm s már a holdon sem dobol kobold. Beszűkült a tér és a lehetőségek. Az ember már nem lehet űrhajós sem kisdobos és főleg nem egyszerre. Jól már csak egy játékot lehet "játszani". Aprót rántva az emberen megállt a csónak, nincs tovább, ki kell szállni. Tovatűnt a kedves varázslat kreatív köde. Lejárt a játékidő.
Majd egy újabb meghatározó korszak veszi kezdetét. Kamaszkor. Majd a teen évek vége, huszak eleje. Fergeteges éjszakák, kedves suta mozdulatok, érintések, gátlások, elbaltázott szerelmek amikben észre sem vetted, hogy viszontszerettek. S elmúlik ezis, mint minden. Szintúgy, hogy észre sem veszed. Csak amikor már elmúlt. Néha még érzed, hogy valami hiányzik. Valami elveszett. Azonban mindíg új remények s új élmények érkeznek.
Bár nem is sejtjük de régi énünk s a múlt valhol mélyen örökké bennünk él.
Azt hiszem mindenki járt már úgy, hogy amint újraszimatolt egy régi illatot, vagy fülébe tévedt a régmúlt valamely kedves dallama esetleg egy sötét fiók mélyén rátalált egy sokéves kacat-pöcökre és elöntötték az emlékek. Arcok, fények, hangok, illatok, érzések, hangulatok és egy egész korszak. Konzerválódott boldogságdarab. S ilyenkor a régmúlt korszak kék ege és a múlt sárgás napfénye hullik reánk, s beborít. Mert a réglátott kacat vagy dallam, kulcsként nyitja az emlékeinket örző memóriaraktárok pókhálós termeit. S e poros szobák mélyén él a múlt. Ha jól fülelsz az egykori tenger zúg a csendben s az emlék-képeinken mi magunk vagyunk, kik sima arcal s legyőzhetetlen mosolyal arcunkon örökkön örökké a boldogság vitorlásán szeljük a habokat. Képzeletben, újra meg újra, ahányszor csak akarjuk. Emlékládáim kulcsait tárom hát most elétek. Hisz minden mi volt itt van bennünk, mi vagyunk, s általuk lettünk azzá akik. Bennünk él a múlt csak a jelen s a jövő árnyéka reája hullt.
Bevallom kóros gyűjtögető vagyok s millió emlékeket örző kacatot örzök magam is olyat is melynek már származási helyét és idejét sem tudom. És, hogy mennyire nehéz egy-egy ilyen kacattól megszabadúlni arról álljon itt Örkény István egyik zseniális egypercese:
Gomolygó felhőoceán és a magasság mély tengere. Ahogy szemléli őket néma angyalok szeme. Suhanó lelkeket és fényestesteket. Felhők között, élet felett. Hangtalan angyal szárnyak és süvítő fém erőművek nekifeszülnek a kerozinnal teli ívnek. Aerodinamikus eszközei megannyi vágyakozó szívnek. Együtt hasítják a felhők tengerét s szállnak színes tájak, hidak, fájdalmak, nevető arcok, kudarcok, harcok s nyüzsgő emberek felett.
Mi lesz ha egymás szemébe nézünk azzal, akit a világon mindenkinél és mindennél jobban szeretünk? & mi lesz ha az idő ellenünk dolgozik, és a gyúkszemünkre lép? Kósza kusza jelek halmaza egy agyban, a memoria szektorban.. s más nem marad. Érzelemkáosz, kibogozhatatlan empirikus inputfonal az élet, folyton futok, de nélküle mit érek? Mi lesz ha holnap már nem lesz az ki/mi ma még miénk & nem marad már más csak az emlékeink? S mi lesz ha már az is elhagy s semmi nem marad? Lelkemre drótozott vágyhajtomű ami sodor, repít hozzá s amíg hajt hát érzel s boldogságom a szemedben vész el. S míg van lélekhajtóanyag a lét egében szállok égek, & Veszettül örülök az öntudatomnak, hogy sejtem a titok létét s, hogy Élek s veled Remélek :)
Bár néha félek, hogy a remény megcsal, eltünnek a fények s testemet lelkestül megeszik a férgek
