Egy számomra mélységesen kedves filmélményemet kell megosztanom veletek. Belső késztetésből. A
Harold & Maude-ot. Különös egybeesése a sorsnak, hogy, pont akkor került képernyőmre e film amint befejeztem Goethe Faust-ját. Eddigi élettörténetemben egyre élesebben konturizálódik az élet s halál viszonyának abszurd mivolta, az életmag reménytelen s már már abszurd harca a táptalaj nélküli "életszáraz" végtelen világegyetem ellen. Egy bizonyos szemszögből szemlélve egyre jobban félek a haláltól a végtelen tudattalan léttől. S mint ilyen fokozódva érzem a felelősségem saját életem felett. Mindíg is féltem, hogy egy napon rádöbbenek rosszul éltem, ahogy Goethe Faustja is élete alkonyán ébred rá: még nem látta az élet, a természet igazi fényeit és soha nem élt úgy igazán. Bennem is zúgva vízhangzik a kérdés mi van ha rosszul élek és talán egy napon egy merőben új életszemléletből rádöbbenek, elvesztegettem életem és rosszul használtam fel perceit, rosszul viszonyultam mindenkihez és mindenhez. Ahogy a (társadalmi) bárány-normákból kilógó kedves küllönc Maude fed fel egy merőben új életszemléletet Harold számára. Az ífjú Harold halálosan éhezik a szeretetre és szószerint haláli módszerekkel küzd azért, hogy akár egy csepp érzelmet is kicsikarjon anyjából. A legvégletesebb módszerrel "operál": számos szinlelt öngyilkossággal és öncsonkitással vagyis a halál arácainak kegyetlen felvillantásával próbálja anyjából kicsikarni az áhított érzést, a valódi megértést, törődést. Az életet vagyis a minden lehetőség lehetővé tevőjét állítja kontrasztba a minden lehetőség teljes ellentétével a halállal. Küzdelme az igazi szeretetért, empátiáért azonban teljesen reménytelen, merev anyja örökre a jómód és a szalonbeszélgetések felszínes értékrendjeinek vak rabja marad. Ekkor toppan be Harold életébe Maude a 79-ik életévének utolsó hetében járó kedves öreg hölgy. Maude egy merőben más perspektívát mutat az életről Haroldnak, hogy azt szeretni is lehet és élvezni. Kettőjük kapcsolata mintapéldája a Maude által sugaltaknak: az élet nem ismer határokat. E szabály alátámasztásaként a sors is igazolja a tézist Harold beleszeret az első emberbe aki valós érzéseket táplál irányába sőt viszontszereti (ha talán nem is pont úgy ahogy ő). Szerelemmel kezdi szeretni a személyt aki felnyitotta szemét és megnyitotta szívét az élet szépségeire. A romantika szálát azonban hamar eltépi a halál rideg keze. Érzésem szerint Harold a cselekmények elején a szeretetért harcol, s a jómód unalmas sablonjai ellen lázad a végkifejletben azonban megváltozik benne valami és már a halál ellen lázad, s az életért tevékenykedik. Mert megízlelhette azt. Maude azonban már nem harcol, elfogadj az életet szőröstül bőröstül, halálostul, hisz tudja:
élt és megragadta mindazt amit belőle lehetett. Átadhatta titkát valakinek, aki már többször is meghalt, de mostmár végre valóban él és szeret. És Harold ezt Maudenak köszönheti. Különleges képsorok amikor Maude a szomoruságról, az egyediségről mesél a temetőben s a kamera távolodása által a látószög egyre csak tágul, csak tágul s a végtelen sírboltok ezrei és ezrei villannak fel. Az üzenet azt hiszem érhető.. vagy legalább is értelmezhető. A halál ellen nincs esély de az élet a miénk, az mi magunk vagyunk. Az élet lehetőségeivel élnünk kell amíg lehet. A lehető legjobban. Tekintetünket a jóra a szépre kell szegeznünk. Nincs idő a rosszra, hisz az élet oly rövid, nem mérgezhetjük még mi is. Minden másodperc a miénk, s csak rajtunk áll, hogy leljünk egy jó utat, hogy valóban jól érezzük magunkat. Egyfajta választás, akarat kérdése, amit csak mi hozhatunk meg. Ha életünk szörnyen is alakúlt és látszólag minden eddigi döntésünk hiba volt még mindíg miénk a pillanat, a választás lehetősége a jobbra, egy járhatóbb út felé. Hisz millió az út
. Ha egyszer élünk, nem mindegy hogyan. Nem árt eltöprengeni ezen. S változtatni, mert amíg élünk megtehetjük ezt is. Bármikor. S ami mégtöbb amíg élünk megtehetünk
bármit. (Ez leírva nem nagy valami, de valódi igazságára döbbenve furcsa érzés kerít hatalmába.)
Cat Sevens a lehető legjobb zenei alá-támasztása, -festése a film mondanivalójának. Mintegy megsokszorozza azt. Végtelenül szímpatikus a film egyik kultikus dala a Don't be Shy. Az életszeretet és életigénlés
erősítéséről, az
értelmetlen félelem,
a negatív értelemben vett kibontakozást akadályozó gátlások láncainak
leveréséről felemelő. Meginditó, felráz az "élettelen" szunyokálásból,
szendergésből. Szintén felejthetetlen pillanat amikor az öreg hölgy elzongorázza Haroldnak Cat Stevens élethimnuszát az If You Want To Sing Out, Sing Out-ot. Zseniális a Harold formálta Bud Cort játéka, amint az érzékenységet a fogékonyságot, a törékenységet alakítja, egy kamasz zsenge lelket ki rácsodálkozik a világ szépségeire. És együtt énekelnek az életről, a percről ami a miénk, amit mi formálunk, s mindíg nyitott a lehetőség a változtatásra, az alkalom a jóra, hogy boldogak lehessünk. Minden rajtunk áll. Légy önmagad és hányj fittyet a társadalmi konvenciókra:) Légy szabad! Az üzenet naívan egyszerű és oly kedves. Meggyőződésem, hogy 1971-ben ez a kedves életszeretetre buzdító üzenet szemléletformáló lehetett, ma azonban a ló túloldalán él az emberiség és az egoizmus magasiskolájába fásult. Az üzenet mint olyan azonban ma is szemléletváltó, csak másként mint ahogy a mai világ értelmezi (többnyire) félre és űzi tévesen. Kérdés, hogy ki veszi észre az örök torzulásmentes életfakasztó vidám üzenetet, ami valóban megváltoztathat sokmindent.
